Hogyan találkozott Frederick a sörrel?

Bajor táj faházzal

Johannes, az erdőszéli fogadós főként átutazókból és egyre inkább a kirándulókból élt. Azon a tavaszon azonban friss bútorfa helyett csak egy szipogó kisfiú érkezett az erdőből, akinek az apjára rádőlt egy fa. Johannes – részben nagyszívű asszonya kérlelésére, részben saját racionális számítása alapján magához vette az elárvult kisfiút.

Eleinte csak az udvart locsoltatták vele meg a tyúkokat etette, de a kisfiú szépen cseperedett, és a vendégek is kedvelték. Ezért egy nap, amikor már suhanc volt, Johannes egy forgalmas estén kiküldte a vendégek közé, akik nagy kedvvel söröztek az árnyas kertben. A hangulat tetőfokára hágott, amikor a kis Frederick miután elfogadott néhány korty sört a vendégektől, annyira belejött a pincérkedésbe, hogy kéretlenül kezdte hozni mindenkinek a sört és már pénzt se kért érte. Frederick egyre gyorsabban csapolt és szolgált fel. Szinte száguldott az asztalok közt, melyeket még az apja által vágott rönkökből faragtak, és úgy érezte, megtalálta a hivatását. Sört osztani jó, embereket boldoggá tenni jó!

Már besötétedett, amikor Johannes előjött a konyhából – égnek állt a haja a látványtól ami fogadta. Ekkortájt már a későre nyúló ebédelők is szedelőzködni szoktak, most azonban a társaság egyik fele táncolt és az asszonyokat markolászta, míg a másik a földön ült vagy aludt. Szegény kis Fredericket a fülénél fogva rángatta hátra a pult mögé és egy farbarugással küldte vissza a szobájába. A kár tetemes volt ugyan, de a vendégek másnapig maradtak és reggelit is kértek, majd amikor visszatértek a városba, ahol laktak, hírét keltették a nagyvonalú és szabadelvű fogadónak, ahová azután egyre több kiránduló talált fel. És talán ennek is köszönhette a jó Johannes, hogy amikor húsz évvel később utat építettek a völgybe, akkor azt úgy kanyarították hogy odavezessen az ő domboldalba ékelődött fogadójához, mint közérdeklődésre számot tartó kirándulócélponthoz.